A november alapvetően két, társadalmi szempontból igen fontos kezdeményezésnek is helyt ad. Ezek egyike az úgynevezett „Movember” (mely a prosztatavizsgálat fontosságára, és az ezzel kapcsolatos egészségmegőrzésre fókuszál), a másik pedig a „Száraz november”, mely főként az alkoholfogyasztás káros hatásaira igyekszik felhívni a figyelmet (idén kiemelten a női alkoholfogyasztásra fókuszálva). Bár én magam a két kezdeményezés körül generált hírverés jellegét nem tartom megfelelőnek,  ugyanakkor ezen problémákat, és azok magyar társadalommal kapcsolatos  viszonyát különösképp lényegesnek találom. Ebből az apropóból a száraz november kapcsán adnék közre valamit…

Az emberek hajlamosak azt hinni, hogy az alkoholizmus a hajléktalanok és kocsmatöltelékek jellemzője, és hogy ittas társaiktól maximum sötétedés után, de leginkább a hétvégi éjszakákon kell tartani. Ilyenkor a kalandokat kevésbé kedvelők igyekeznek elkerülni bizonyos útvonalakat, félve attól, hogy esetleg többet is kapnak pár füttynél, rámenős vagy épp csípős beszólásnál. Sajnos abból a  szempontból Józsefváros nem csak sötétedés után „bulinegyed” és a kommersz röviditalok, sörök, borok üvegei, dobozai és egyéb csatolt „kellékei” sem kizárólag éjjel kerülnek a busz ülései mellé, alá,  közé…

Az alkohol gátlásokat (is) oldó hatását már a kora ókor óta ismerjük, kutatjuk, vonzalmuk az alkohol kiváltotta eufóriához pedig töretlen – a letargikus mellékzöngéket pedig bár senki sem akarja elkerülni nem tudja. A gátlástalanság persze nem feltétlenül rossz, ezt szinte minden félénkebb ember ismeri, egy-két pohár ital után könnyebben állunk szóba számunkra ismeretlenekkel, vagy olyanokkal, akikkel egyébként nem mernénk józanul szóba elegyedni. Gondolatban tegye fel a kezét az az olvasó, aki két pohár rozé után vette a bátorságot, hogy odamenjen ahhoz a bizonyos lányhoz vagy fiúhoz. Megvan? Akkor most tegye fel gondoltban a kezét az, akihez már mentek oda így, az illumináltság különböző fokain álló emberek, kéretlenül, bántóan, esetleg ténylegesen is támadó szándékkal. Na igen. Ezzel van a baj…

Az alkohol hatásai közül ugyanis a gátlások levetkőzése csak az alap és e téren még a másnaposság, a hányás vagy egy filmszakadás még a legkevésbé kelletlen mellékhatás. Átélni ezt pedig a másik oldalon is opció, ahol szintén nem a részegsége miatt támogatásra, segítségre szoruló esetleg kellemetlen ismerős miatt van ok a sírásra. Az alkohol nem bátorságot ad, hanem a tudatos kontrollt építi le, ami miatt külső behatás nélkül is áldozattá válhatunk, mások közreműködésével meg főleg.

A kisebb balesetek és az elhagyott értéktárgyak csak a küszöböt jelentik, a lopás, a kifosztás, a zaklatás, a tettlegesség és az erőszak pedig már komoly veszélyt és társadalmi szinten komoly problémát jelentenek. S bár Magyarországról tudvalevő, hogy az egymillió alkoholista országa - amellett hogy bizonyos átfedést mutatva a csoportok között, de az egymillió depressziós és egymillió elhízott ember országa is - a hatóságok és a kerület vezetősége számára sem tűnik kiemelten fontos témának az a problémakör, melynek központjában az alkohol áll. És dacára mindannak, hogy ez nem egy rejtőzködő, körülírhatatlan, megfoghatatlan jelenség, általában mégis csak egy-egy közelgő időközi választás szokott okot adni a lakosság kiemelt védelmére.

Józsefváros lakos- és gyerekbarát mivoltát gyakran megénekli a kerületi vezetés is, ennek részeként pedig többször hoztak vitatható rendeleteket is, de például a nyár végén tapasztalt rendőri jelenlétet azóta sem látni sem az 1-es villamos kritikus pontjaihoz közel eső megállókban, sem a 4-6-os villamos vonalán. Nem mintha hosszú távon egyébként kivitelezhető lenne egy ilyen mértékű mozgósítást fenntartani, főleg a rendfenntartást is érintő emberhiányra, de a probléma megoldására a rendészeti akciókon felül lenne még megoldás. Ezek viszont láthatóan hiányoznak a repertoárból különösképpen a prevenciós és rehabilitációs irányvonal, melyek helyett időszakos és hatásukat tekintve ideiglenes megoldásokat alkalmaznak - melyek így lényegében nem is oldalnak meg semmit, és eleve nem a megfelelő prioritással dolgoznak.

Az alkoholizmus két legszembetűnőbb megjelenése a fővárosban és a kerületünkben is a köztéren PET-palackból bort kortyoló hajléktalan és a magát a pénteki és szombati éjszakában csatak részegen nullázó gimnazista és egyetemista. Előbbiek a nyomorukból és a nyomoruk által áthatott valóságból menekül az alkoholba utóbbiak pedig az ilyenkor általános szabadságvágyat és felszabadultságot üldözik alkohol fűtötte éjjeleken, és rájuk a rendészeti megoldás tényleg alkalmazható, bár az alkalmankénti nagy razziák helyett itt célravezetőbb lenne egy szolidabb de állandó jelenlét. Az alkoholizmus problematikájának gerincét viszont nem ez a két jól körülírható csoport adja, hanem az a sokszor rejtett, sokszor még látható jellege ellenére is közelfogadott mindennapi alkoholizmus, amire sokunk fel sem húzza a szemöldökét, pedig az igazán súlyos rendészeti ügyek túlnyomó többségében pont ehhez - a másik kettőnél jelentősen népesebb – csoporthoz köthetők.

Hányan láttunk már munka közben sörrel – mint védőitallal – megtámogatott munkásokat, hányan ismerünk olyanokat, akikre lesütött szemmel azt mondjuk, hogy „hát igen ő néha többet iszik a kelleténél”? Sokunknak van olyan ismerőse is, aki ha túlzásba viszi az italozást kellemetlenné, olykor erőszakossá válik, kiabál, verekszik, rombol. És közülük is csak azokat látjuk, akik ezt a közelünkben csinálják, azokról nem tudunk, akik pár utcával arrébb egy második emeleti lakásajtó mögött két matróz szeszesitaltól begőzölve megverik a párjukat, vagy letépik a társasházi postaládákat.

Az alkoholizmusnak sokféle oka van, melyek tényleg gyakrabban sújtják a depriváltakat (például, kilátástalanság, munkanélküliség, szegénység, túlterheltség), és ezeken felül is közrejátszanak a családi drámák és tragédiák, valamint a köznapi értelemben vett lehangoltság és depresszió. Nem véletlen, hogy a témához kapcsolható rossz élményeinket jellemzően nem a Rózsadombra tett látogatásunk alkalmával szerezzük be, de nem is a Múzeum Kávéházban, hanem aluljárókban, villamosmegállókban, kapualjakban, kihalt közparkokban. És bár az érintetteket sokszor van okunk korholni, az alkoholizmus mögött mindig súlyos sokszor az adott személy helyzetén és lehetőségein túlmutató okok állnak, melyeket orvosolni bár nem egyszerű feladat, viszont hosszú távú eredményeket hozhat. E tekintetben pedig nem csak a jelenleg nem vagy elégtelenül működő prevenciós és rehabilitációs programokra van szükség, hanem arra is, hogy mi magunk is felismerjük azt, ha a közvetlen környezetünkben szenvedélybetegek élnek, és hogy legyen kihez fordulnunk ezekben az esetekben.

Mert egy dolog büntetni a közterületi alkoholfogyasztást, vagy példát statuálni pár estben, de ez az egész problémahalmazra nem jelent megoldást, mert ahhoz rendszerszinten egymásba kapcsolódó hálózat kell, ami egyszerre segíti a leszokást, vezeti vissza az érintetteket a társadalomba úgy, hogy HA SZÜKSÉGES szankcionál. Ezzel jönne létre egy biztonságosabb, tisztább és szerethetőbb Józsefváros, amely valóban újjáépül, és ahova szívesen költözik az ember akár más kerületekből, akár vidékről is.