A VIII. kerület ezernyi szálon és emberi történeten át kötődik a 1956-os eseményekhez. A Magyar Rádió tömbje, a Corvin köz, a Köztársaság tér (2011. óta II. János Pál pápa tér), a Nagykörút a Kálvin tér és a Blaha Lujza tér – sok egyéb közterület mellett - a Forradalom emblematikussá vált helyszínei, melyek környékén bár naponta járunk, nem gondolunk bele abba, hogy 62 évvel ezelőtt milyen eseményeknek voltak a színterei. Nem gondolunk bele abba, hogy ezeken a helyeken milyen elemi erejű szabadságvágy tüzelte fel sok ezer ember lelkét, hogy ezek az emberek egy célért, a szabadságért összefogva milyen emberfeletti tetteket vittek véghez, hogy aztán közülük megannyinak az álmai és sok esetben az élete is tragikus hirtelenséggel érjen véget. Az 1956 októbere óta eltelt bő hat évtized persze megtette a hatását, a forradalom egykori helyszínei átépültek, az emlékek megfakultak, ’56 azon hősei pedig, akik túlélték a forradalom hónapjait és az azt követő megtorlások okozta traumát egyre kevesebben vannak és mai szemmel egyre inkább „távolinak” tűnnek…

A kép a Népszínház utcai villamos végállomásnál készült, a kép bal oldalán a Csokonai utca torkolata és az egykori Technológiai Iparmúzeum palotájának sarka látszik (az épületben 1956-ban az Országos Műszaki Könyvtár olvasószolgálata, feldolgozási osztálya és hivatalvezetője működött).

Számomra, aki szereti a történelmet és érdekli nem csak az ország és a világ történelme, hanem az amögött meghúzódó, az eseményeknek igazi mélységet adó emberi sorsok is kifejezetten visszatetsző az, ahogyan a hazai emlékezetpolitika átalakult, és hogy napjainkra az ország legnagyobb „önkéntes” véráldozatai (1848-49 illetve 1956) politikai céloknak lettek alárendelve. 1956 mártírjai nem holmi márkázható tárgyak, amiket leemelünk a polcról, hogy rájuk nyomjuk a logónkat, nem szabadon választható hivatkozásai és bizonyságai a saját értékrendünknek, és végképp nem igazolói a bármilyen jellegű tetteinknek.

1956 októberében diákok és tanárok, közemberek és hatóságiak, munkások és az értelmiség tagjai, fiatalok és öregek, jobb és baloldaliak egyként, egyszerre álltak ki a szabadság és a szabad Magyarországért, mely célért a vérüket adták és még az életüket is hajlandók voltak feláldozni. Ezt jelképezi a kivágott közepű zászló, a megannyi levert, letépett, lefestett vörös csillag, a ledöntött Sztálin szobor, a barikádok és az azokhoz igyekvő forradalmárok, a falragaszok és feliratok, az ellenállás emblematikus helyszínei, a diákság követelései, a rádióbeszéd és még megannyi más jól ismert pillanat. És ennek nagy, de semmiképpen sem túl nagy árát jelképezi a kiontott vér, a véget ért életek, a sortüzek, a hevenyészett sírok és megtorlások, a határon túlra menekült százezrek - mai mementóik pedig a városszerte és kerületünkben a mai napig is látható golyónyomok a falakon, az emlékművek, az évente kihelyezett koszorúk és mécsesek százai.

Senkinek, ismétlem SENKINEK nincs joga ahhoz, hogy a saját céljaira önző módon kisajátítsa ezeknek az emberek az önkéntes áldozathozatalát, arra pedig végképp sincs, hogy a saját tetteit védje vagy magyarázza mártírhalált halt hőseink és életben maradt társaik egykori tetteinek szándékos félremagyarázásával, elferdítésével.

1956 emlékezetének ma – látszólag – nincs becsülete politikai értelemben, egyszerű csereszabatos árucikké silányult, amire mindig lehet hivatkozni akármit is akarunk mondani a saját táborunknak. A hazai emlékezetpolitikát 1945 és 1956 után is áthatotta a politikai emlékezet hol gyengébb, hol erősebb ráhatása, pont ugyanúgy, mint a rendszerváltást követően is. Az ugyanakkor példátlan, hogy miután egy párt kvázi kisajátítja magának a forradalom – az 1848-49-es forradalom és szabadságharc hasonló „átdolgozását” tekintve inkább forradalmak – emlékezetét, és saját magát állítja be az akkori hazafiak egyetlen szellemi örökösének, mégis ellenforradalmi emlékművet koszorúzzon és modern diktátorokkal parolázzon. Példátlan, hogy 1956 hőseit, akik egy elnyomó rendszer ellen emelték fel a hangjukat és fegyverüket, arra használják fel, hogy áldozathozatalukkal megindokoljanak és megidealizáljanak egy hamis harcot és az azt kísérő hazugságok áradatát, valamint egy olyan politikai berendezkedést, mely bár messze nem azonos az 1945 és 1956 közötti időszak berendezkedésével, de jellegében egyre inkább ahhoz hasonlatos irányba tart.

1956 hősei egy olyan rendszer ellen álltak ki, ami a maga javára alakította a jogrendet, ami a hatósági szervek állományát a saját lekötelezettjei – mint irányítók – uralma alá vonta, ami a változatos eszközökkel és módszerekkel bekebelezett sajtót a kormányzó párt szócsövévé tette, ami gátlástalanul gázolt át a kisemberen a politikai és gazdasági hatalom megszerzése érdekében, miközben politikai alapon hirdetett harcot mindenkivel szemben, akit nem lehetett ennek a korrupt rendszernek a részévé tenni. 1956 hősei egy szabad országra vágytak, ahol a boldogulás nem pártállás és politikai lojalitás kérdése, ahol a véleménye és a származása okán senkit sem hurcolnak meg, ahol a magántulajdon sérthetetlen, a választási rendszer igazságos és tiszta, és ahol a média sokszínű és szabad. Ők egy olyan országra vágytak amilyen ez az ország 1990 után lehetett volna, egy olyan országra, amely ha nem is mindenben, de inkább hasonlított volna a nyugatra, mintsem a szovjetizált Magyarország akár legoptimálisabb, mondhatni „legmeseszerűbb” realitására.

Ne hagyjuk, hogy felmenőink, hőseink és az ő áldozathozataluk a mai politika sajátmárkás termékeivé legyenek átalakítva, hogy önző célok által vezérelt karrierpolitikusok kisstílű játszmáik során bocsássák áruba a velük kapcsolatos emlékezetet, és hogy tiszta, szabadságra épülő elveiket kicsavarva, eltorzítva egy olyan rendszer használja fel a saját érdekében, mely nemhogy nem tart egy irányba az ’56-os forradalom eszmeiségével, de szándékosan egy azzal ellentétes irányba mutató rendszert igyekszik megszilárdítani. Ők hittek abban, hogy Magyarország jobbat érdemelt annál, amire akkor kilátása volt. Mi pedig higgyünk abban, hogy Magyarország ma is ugyanezt érdemli, 1956 hősei pedig azt, hogy tetteiket és áldozatukat a valós értékükön kezeljük és ne tegyük méltatlanul politikai árucikké.